Ősvigasztalás

Tamási Áron elveszettnek hitt drámája csupán a 70-es években került a nagyközönség elé, sokszor máig zavarba hozva színházi alkotót és nézőt egyaránt, hiszen Tamási korát megelőzve a modern magyar dráma olyan lehetőségét villantotta fel az Ősvigasztalásban, amely a világirodalom olyan fontos műveinek hangulatához és mondanivalójához hasonlítható, mint Federico García Lorca Vérnásza vagy Yermája. A magyar drámairodalomban azonban Tamási kezdeményezése egyedülálló, ez az irányzat máig nem tudott kiteljesedni, így sokszor nehézségekbe ütközünk, ha ehhez a székely népi hagyományokon alapuló, ősi, pogány szertartások kultikus hangulatát idéző műhöz szeretnénk kapcsolódni.
A cselekmény maga Csorja Ambrus halálával kezdődik, akinek utolsó kívánsága, hogy öccse égesse el őt. Ádám teljesíti kérését, de e szokatlan tett testvérgyilkosság gyanújába keveri, amiért börtönbe is kerül. A börtönből Gálfi Bence segít neki megszökni, azonban amikor megtudják, hogy mindketten ugyanabba a lányba, Kispál Julába szerelmesek, Gálfi megöli Csorját. A székely Csorja fivérek halál egymásból következik, viszont a tragédiájuk bemutatása túlmutat a cselekményen, hiszen a történeten keresztül Tamási olyan kérdésekre keresi a választ, hogy milyen ellentét feszül hagyomány és mindennapok, hit és összetartozás, harmónia és káosz között, és hogyan ágyazzák meg az ősi hagyományok az ember és természet harmonikus kapcsolatát és ennek feladása milyen következményekkel jár.