Posztumusz díj.
Asztalos Lajos laudációja
Az ember alkatából fakadóan történetekkel veszi körbe magát. Történeteket mesél, örökít át a következő generációk számára, az egyéni és közösségi históriák láncolata pedig végeláthatatlan. Egy nagy múltú városnak így mindig megvannak – szükségszerűen – a nagy történetmesélői is, s ebből – hála Istennek – Kolozsvárnak is kijutott.
De egyszer minden történet véget ér. Ezért sajnos már csak így – jelenléte nélkül – tudjuk díjunkkal is elismerni értékteremtő és értékmentő munkáját Asztalos Lajosnak, Kolozsvár ismert és elismert tudójának, helytörténészének, a nyelvművelő, műemlékvédő és műfordító bölcs kolozsvárinak, aki bár 1936 januárjában Párizsban született, de ugyanazon év őszétől már itt, a kincses városban kezdte meg életpályáját.
Megalkuvást nem ismerő jellemét és nemzete iránti elkötelezettségét a kommunista diktatúra börtönnel „jutalmazta”, s politikai okokból az egyetemről is kizárták. Asztalos Lajos azonban nem hátrált meg. Képezte magát, kutatta a város történetét, s hiába kellett gyári munkából megélnie, szelleme szabad és – idén tavasszal beköszöntött haláláig – örökifjú maradt. Megannyi helytörténeti munkát köszönhetünk neki. Köteteiből és élőszóban átadott történeteiből egy pezsgő, titkokkal és érdekességekkel teli Kolozsvár képe rajzolódott ki. Nem csoda, hogy a Kolozsvári Magyar Napok alkalmával vezetett városismereti sétái mindig hatalmas érdeklődésre tartottak számot.
Felsorolni is nehéz lenne, mi mindent köszönhetünk neki, így csak a teljesség igénye nélkül: fordított verseket, elbeszéléseket, népmeséket spanyol, portugál, galego és francia nyelvből is, a Kárpát-medence szinte minden szegletében jelentek meg írásai a különböző lapokban, kalotaszegi népmeséket gyűjtött, s a Szabadság napilap hasábjain rendre jelentek meg helytörténeti írásai. A Kincses Kolozsvár Kalendáriumának szerzőjeként és a Kolozsvári Magyar Napok lelkes támogatójaként is maradandót alkotott. De neki köszönhetjük Kolozsvár magyar utcanévjegyzékét is.
Számtalan megvalósítást, kikutatott történelmi adatot és érdekességet hagyott ránk örökül, ezért különösen fájó, hogy nem lehet már közöttünk most, amikor hálánk és szeretetünk jelenként – posztumusz – a Kincses Kolozsvárért-díjban részesítjük.
