Ionesco Macbettje nem egyszerűen a shakespeare-i remekmű parodisztikus kifordítása, hanem az abszurdba hajló, brutalizált társadalom átvilágítása és leleplezése. Kérlelhetetlen humorral mutatja be azt a közéletet, amelyet egyedül a folyamatosan szítot ellenségeskedés mozgat és hajszol bele a káoszba. A ionescói Macbett ugyanakkor az összeesküvés abszurdja is. Meglepő elevenséggel szólítja meg a mai nézőt.„ Shakespeare Macbethje szörnyeteg, egyszersmind persze báb is, és Lady Macbeth is szörnyeteg. Az én Macbettem nem szörnyeteg. Csak ugyanolyan gyáva, gyalázatos és hataloméhes, mint Duncan, Banco, Glamiss vagy Candor. Átlagember.” – mondja Ionesco pikírt, az ember morális és intellektuális ürességét inszcenáló darabjáról. Arra hívja fel a figyelmet, még a hidegháború éveiben, hogy a politikát elárasztották a gondolattalan, kisstílű, és a megszerzett hatalomhoz véres körmökkel kapaszkodó tucatemberek, akik nem látnak túl a politikai ellenfél megsemmisítése beszűkült logikáján. A harmincas években fölbukkant lehetőség – hogy tudniillik szabad választások juttatnak hatalomhoz uralom-mániás, a vérfürdők bűvöletében politizáló pojácákat – nem a múlté, hanem velünk élő kísértés, amivel jobb szembenézni, semmint a felvilágosultság álhitével megismételni a szörnyűségeket.
Visky András
