A kóma egy kiszolgáltatott állapot. Tehetetlenség. Egy helyben toporgás. A szabadság ellentéte. Az ember hajlamos arra, hogy bebörtönözze magát hazugságokba, elképzelt valóságokba, régi traumákba, ismétlődő bántalmazásokba. Hajlamos engedni a kóma-állapotnak és tehetetlenül reménykedni a csodákban. De meddig tarthatjuk fogva saját magunk? Meddig cicomázhatjuk hazugságokkal magáncelláinkat? És mi történik, ha felébredünk az eszméletvesztésből? Ha rájövünk, hogy a csoda, amit várunk, csak egy tátongó fekete lyuk, ami hologramokban oldódik fel és végleg magunkra hagy?
Nóra ráeszmél arra, hogy a babaház amiben raboskodik egyre szűkebb. Hogy a kicicomázott falak mögött ismétlődő, kataton rémálmok bújnak meg, amikkel meg kell küzdenie, ha emberré akar válni. Ha szabad akar lenni. Ez a szabadság lemondásokkal jár.
Az ébredés fájdalmas folyamat, örvényszerű hipnózis. Tarantella. Küzdelem, ahol a kegyetlenség cicomák nélkül talál ránk. Agamemnon feláldozza Iphigéniát, hogy megnyerje a háborút. Nóra pedig feláldozza a jelenét, hogy megnyerje saját háborúit. Manapság nők több évnyi börtönbüntetéseket töltenek le azért, mert kiállnak a jogaikért. Nóra letöltötte a sajátját, elhagyhatja a babaházát.
