Posztumusz-díj
Kötő József laudációja
Minden városnak megvannak az arcai, azok a kiemelkedő személyiségei, akik elválaszthatatlanná váltak otthonuktól. És minden városnak megvannak a tudói, akik értik és értelmezik jelenünket, akik emlékeznek és emlékezni tanítanak a múltra, közös múltunkra, nem feledve soha felhívni figyelmünket saját kultúránk értékeire. Kötő József ilyen személyisége és ilyen tudója volt Kolozsvárnak, értője jelenünknek és gondos, elveit soha fel nem adó tervezője közös jövőnknek.
A Kincses Kolozsvár Egyesület alapítójaként is a tőle megszokott maximumot nyújtotta mindig. Munkabírása és munkaszeretete, kitartása és soha nem nyugvó, fiatalos lendülete mindannyiunkat csodálattal töltött el. Szolgálatát önzetlenül végezte, a Kolozsvár iránt és közösségünk iránt érzett szeretetéből. A fiatalokat – színháziakat és nem csak – mindig támogatta s az általa felhalmozott élettapasztalatokkal segítette: kolozsvári délutánok kiemelkedő pillanatai voltak, mikor egy-egy könyvbemutatón, kerekasztal-beszélgetésen Kötő József szót kapott, és mesélt. Mesélt a rég volt Kolozsvárról, a sétatéri színházról, színészekről és színésznőkről, a diktatúra legsötétebb napjairól s azokról a legendás tehetségekről, akiket ő maga személyesen is ismert.
„Erkölcsi kötelesség és politikai bátorság kérdése volt, hogy mindig elmenjünk a falig” – nyilatkozta a diktatúrában – irodalmi titkárként, majd igazgatóként – végzett munkájáról egy interjúban. És tényleg: e szavak – kötelesség és bátorság – jellemezték teljes pályáját. Kötelességének érezte a múlt – szorosabb értelemben véve az erdélyi és kolozsvári színháztörténeti múlt – aprólékos feltárását, melyet nála szakavatottabban végezni embert próbáló feladat lenne, miközben bátran tört előre, vágott utat magának és elképzeléseinek, s vezette közösségét – a magyar közösséget – a magyar kultúra felé.
Halálával pótolhatatlan űrt hagyott maga után. Halálával a Kolozsvári Magyar Napok sem lesznek már olyanok, mint azelőtt. Amióta Kötő József nincs közöttünk, amióta nem meséli már senki azokat a történeteket, amelyeket csak ő tudott, amióta nem számol be új terveiről, azóta mindezek helyét átvette a csendes emlékezés.
Nekünk, itt maradottaknak pedig kötelességünk emlékezni rá, és kötelességünk elismerni így, ilyen formában is munkásságát. Két évtizeden át volt a Kolozsvári Állami Magyar Színház irodalmi titkára, s öt éven át vezette – igazgatóként – a sétatéri teátrum társulatát. Az életmű, melyet hátrahagyott, felbecsülhetetlen, szerény elismerésünk fel sem érhet hozzá.
Mégis: kötelességünk fejet hajtani Kötő József emléke előtt, s a Kincses Kolozsvár Egyesület nevében átadnunk özvegyének a posztumusz Kincses Kolozsvárért-díjat.
Fotó: szabadsag.ro
